Kotán Lucia megalapítása óta dolgozik a Caritas szatmárnémeti Barátság Házában, illetve annak a Cloșca sugárúton, majd a Rosetti utcában működő elődjében: az utcagyerekközpontban.
A Barátság Háza dr. Hanni Rolfes nővér, a Jézus Legszentebb Szívéről Nevezett Missziós nővérek rend tagjának kezdeményezésére jött létre 1996-ban. Lucia elhivatottan támogatta a Hanni nővér által elgondolt projektet, amikor még alig páran végezték a szociális munkát az intézményben, és jelenleg, három évtized után még mindig örömmel lépi át a központ küszöbét nap mint nap. Kotán Luciával a Caritas-gyermekintézményről, kihívásokról, élményekről beszélgettünk. 

─ A Barátság Háza munkaközösségének legrégibb tagjai közé tartozol, hiszen megalapítása óta dolgozol a központban. Mesélj nekünk a kezdeti időszakról. 
─ A kilencvenes évek elején, a szegényebb gyerekek, felnőttek szélvédőket mostak a jelzőlámpáknál. Az egész úgy kezdődött, hogy Hanni nővérrel odamentünk ezekhez a gyerekekhez, elbeszélgettünk velük, arról, honnan jönnek, hogy vannak, mit csinálnak. Valójában az utcagyerekeket próbáltuk bevonzani a központba, amely először a Cloșca sugárúton, a Don Bosco központunk udvarán lévő épületben működött. Hat gyerekkel kezdtünk. Úgy is hívták az intézményt, hogy Szociális Központ Utcagyerekek Számára.

Először írni-olvasni tanítottuk a gyerekeket, akik nem jártak iskolába. Ők elvittek oda, ahol laktak, a 25-ös tömbházba, mert többségük ott lakott, és aztán onnan jöttek majd, úgy, hogy egyik hozta magával a másikat. A foglalkozások mellett persze ételt is kaptak. Kezdetben margarinos kenyeret teával, egy kis édességet, gyümölcsöt, ha volt, és rendszeresen kisebb csomagokat. A tömbházban felmértük a családokat, volt egy kis füzetem, abba jegyeztem le az adatokat. Akkoriban valójában minden voltál: szociális munkás, pedagógus. Be volt osztva, mikor kell menni terepre, a tömbházhoz, ha bármi probléma van, az pedig a keddi nap volt. Három személyből álló kis csapat voltunk, meg az önkéntesek. 

Aztán átköltöztünk a Rosetti utcába, egy házba, a vasúthoz közel. Egy ház, nagy udvarral, kicsi kerttel, oda mentünk, mert a Cloșcán már kinőttük a házat, nem fértünk. Amikor átköltöztünk, olyan 60-80 gyermekkel foglalkoztunk. Ezt onnan tudom, hogy amikor aztán az újabb költözést követően, a jelenlegi székhelyünkön minden gyermek külön szekrénykét kapott, hogy a személyes dolgait tartsa benne, ha megszámoljuk a szekrényeket, 80 van összesen. 
Amit tudtunk, az ő szintjükhöz képest, megtanítottunk nekik. Volt aki szuperül írt-olvasott, és minden szinten számolt, volt, aki kevésbé. Annak idején addig foglalkoztunk velük, míg a nyolc osztályt befejezték. Mindig azon voltunk, hogy a nyolc osztályt fejezzék be. Akkoriban a 6-os Iskolához tartoztak, és nagyon rendes tanítónénik szívvel-lélekkel foglalkoztak azokkal a gyerekekkel. Így, együtt tudtuk elérni azt, hogy a gyerekek többsége befejezze a nyolcadik osztályt. Persze volt olyan, aki nem volt képes, de a legtöbb igen. Most is azon vagyunk, de mostmár nehezebb. 

Amikor a jelenlegi helyre költözött a központ, az Uzinei utcára, a gyerekek vetették fel, hogy miért utcagyerekközpont az intézmény neve, amikor ők nem utcagyerekek. Mi odafigyeltünk erre a jelzésre, és megkérdeztük őket, hogy akkor milyen nevet szeretnének a központnak. Mondtak ilyet, mondtak olyat, és így lett, egy gyermek javaslatára, Barátság Háza az új központ neve. Tehát valójában a gyermekek adtak nevet az intézménynek. 

─ Dr. Hanni Rolfes nővér személyisége, pedagógiai szemléletmódja, önzetlen segíteni vágyása a mai napig áthatja az intézmény mindennapjait. Te mit tanultál Hanni nővértől?
─ Hanni nővér a mindennapok része volt: bármiben számíthattál rá, bármit megbeszélhettél vele, bármiben segített. Aztán, amikor a rendtársa, Ana is idekerült, Anaval együtt. 
Hanni nővér azt vallotta, hogy valamit valamiért, és erre is tanítottuk a gyerekeket, és tanítjuk ma is. Hanni erre hangsúlyt fektetett, hogy tegyen is a gyerek valamit, ne csak kapjon mindig. Például tanuljon azért, amit kap, vagy legyen szolgálatos. Amikor szolgálatosak voltak, ez azt jelentette, hogy segítettek a takarításban bent és kint, az udvaron is.

Én mindig nagyon odafigyeltem Hannira, hogyan reagál, hogyan beszél az emberekkel. Mindent Hannitól tanultam. Azt is, hogy ezekre a gyerekekre épp úgy kell nézni, mint bármelyik más gyerekre. Ők nem tehetnek arról, hova születtek, ahogyan arról sem, hogy úgy nyilvánulnak meg, ahogy, mert ezt a viselkedést látják a környezetükben. Megérted, elfogadod és próbálsz lassan változtatni rajta. De nem könnyű. 

─ Mennyire volt nehéz a munkád az első periódusban? 
─ Voltak napok, amikor nem sikerült végigvinni, amit terveztél, vagy semmit sem tudtál belőle megvalósítani, akkor persze nehéz volt. De volt olyan nap is, amikor minden jól ment. 
Én is voltam padlón, én is voltam kiégve, de valahogy mindig azt éreztem, hogy nekem ezt még csinálni kell. Olykor kimerülsz, fizikailag is. Nehéz minden gyermekhez alkalmazkodni, nehéz mindig nyugodtan válaszolni, és ez nem is mindig sikerül. De szeretem, amit csinálok. Ha egy gyerek megölel vagy amikor azt mondja „Milyen jó teccik lenni maga, Lucika néni!”, az a pici szeretet már a napomat bearanyozza. 
Az hogy itt megértik és elfogadják, rengeteget jelent a gyermeknek. Lehet látni, hogy ha ide jön, és te kedves vagy vele, és odafigyelsz rá, akkor megnyílik az a gyerek, és már egész más. 

Nagyon nehéz elérni, amit elérünk. Nem úgy van, hogy legalább reggeltől délutánig itt vannak a gyerekek, a központban, hanem csak egy kis időt töltenek itt. Viszont később, ha a gyermek, aki közben felnőtté vált, egy olyan környezetbe kerül, ahol hasonló értékeket tisztelnek, mint mi itt, a Barátság Házában, akkor a gyermeknek mindaz, amit tőlünk tanult, eszébe fog jutni. A régiek, akik visszajönnek még azt is tudják, hogy hétfőtől péntekig mit ettek mindennap a központban, holott van, aki közülük már anyuka, és mégis emlékszik rá. Meg a kirándulások élménye is megmaradt, hogy merre jártunk, milyen jó volt akkor, mennyi mindent csináltunk. A kirándulások, a táncok, amit ettek, amit kaptak. Emlékeznek, mert nekik az fontos volt. Volt olyan, aki azt mondta: „Igen, megtanított, milyen jó volt. Maga jót akart nekünk, mi meg sokszor rosszak voltunk”. Meg azt is mondják. „Emlékszik, amikor a betűket tanultuk magával?”

─ Mire vagy büszke? 
─ Amikor találkozok egy-egy gyermekkel a régebbiek közül, és kérdezem, hogy van, mit csinál, látom, hogy van családja, és boldog, és látom rajta, hogy vitte valamire, én erre vagyok büszke. És sokan mondják is, hogy „Milyen jó volt akkor, hogy maga volt”. Én erre vagyok büszke, hogy segíthettem. Az a segítségnyújtás nekem is sokat tett, lelkileg feltöltött és feltölt ma is. 

Nastor Erika